Sokszor hallom szülőktől: „Elvégeztem a tanfolyamot, olvasom a könyveket, értem a Pozitív Fegyelmezés lényegét, de éles helyzetben mégis kijön belőlem a kiabálás és a régi beidegződött, ösztönös viselkedés minta, reakció. Biztos velem van a baj. Valamit rosszul csinálok.”
Hadd nyugtassalak meg: Nincs veled semmi baj. A szülői hozzáállás megváltoztatása az egyik legnehezebb önismereti munka, és ennek három nagyon nyomós oka van.
1. A „Huzalozás” ereje: A gyerekkorunk kísértetei
Amikor megszülettünk, az agyunk mint egy szivacs, szívta magába a mintákat. Nemcsak azt tanultuk meg, hogyan kell beszélni, hanem azt is, hogyan reagálnak a felnőttek a feszültségre. Ezek a minták az évtizedek alatt mély „autópályákká” váltak az agyunkban. Amikor a gyermeked dacol, és te stressz alá kerülsz, az agyad nem a frissen olvasott pedagógiai könyv fejezeteit kezdi el keresni, hanem a leggyorsabb utat választja: azt, amit te is kaptál kiskorodban. A változás valójában egy „útfelújítás”: le kell zárni a régi autópályát, és bozótvágóval kell utat törnöd egy új, békésebb ösvénynek.
2. Az érzelmi agy „elrablása”
A Pozitív Fegyelmezéshez szükség van a logikus, gondolkodó agyunkra (a prefrontális kéregre). De van egy bökkenő: ha dühösek vagyunk vagy félünk, az agyunk érzelmi központja, az amygdala, átveszi az irányítást. Ilyenkor „üss vagy fuss” üzemmódba kerülünk. És a gyerekünk agya is ugyanígy működik.
- Ütünk: (szavakkal, kiabálással, büntetéssel).
- Futunk: (bezárkózunk, feladjuk, érzelmileg elérhetetlenné válunk).Ahhoz, hogy változtassunk, először nem a gyerekünket, hanem a saját idegrendszerünket kell megtanulnunk lecsendesíteni.
3. A társadalmi visszhang: „Mi lesz, ha elrontom?”
A változást gyakran a környezetünk is nehezíti. Ha a párunk, a nagyszülők vagy a barátok szerint „túl puhányok” vagyunk, nem tudunk megfelelő módon bizonyítani, ahogy mi elképzeltük, a belső bizonytalanságunk azonnal felerősödik. A változáshoz nemcsak tudás, hanem hatalmas bátorság is kell, hogy merjünk mások lenni, mint a többség. Fontos, hogy lépésről lépésre tanuljunk és haladjunk. Merjünk elbukni, hibázni, és merjünk újra és újra felállni. Ha nem megy egyedül, kérjünk segítséget. A cél közös. Egy élhetőbb, kiegyensúlyozott családi légkört teremteni, jól érezni magunkat nevelés közben, és megtanulni boldogan nevelni.
Hogyan kezdjük el mégis?
A titok az önegyüttérzésben és az önreflexióban rejlik. Ismerd meg a határaidat, nehézségeidet, és figyelj magadra, a viselkedésedre, a reakcióidra, a kommunikációdra. Egyszerűen azokra a dolgokra, ami te vagy, és amiből a gyerek tanul, és figyel. Nem vagy tökéletes, és nem is kell annak lenned. Önazonosnak kell lenned. Igazinak, amitől a gyerek sem fél majd önmaga lenni. Ha elbuksz, ne büntesd magad – hiszen pont azt akarod megtanulni, hogy a gyereket se büntesd a hibáiért! Minden hiba egy lehetőség a tanulásra. Mutass példát a viselkedéseddel. A változás nem egy ugrás, hanem sok kicsi lépés. Minden alkalom, amikor egy kiabálás helyett mély levegőt veszel, egy-egy új tégla az új utadon. De erre is ad eszközt a Pozitív Fegyelmezés. Nemcsak a gyereknek, a szülőnek egyaránt.
Útravaló: Ne feledd, a gyermekeidnek nem tökéletes szülőre van szükségük, hanem egy olyanra, aki hajlandó tanulni, fejlődni és – ha kell – bocsánatot kérni.
Az út sosem egyenes, tele van kanyarokkal. De a végén mindig süt a nap. :)
Szeretettel:
Zsuzsi